Jákob lajtorjája

Míg Jákob Ebernél tanult, addig Ézsau lecsillapodott. Azonban amint öccse hazatért Ebertől, ismét fellángolt haragja. Éjt nappallá téve szőtte terveit, hogy hogyan ölhetné meg Jákobot. Viszont nem akart apjának fájdalmat okozni, ezért úgy döntött, hogy vár a tervének kivitelezésével, míg Izsák meg nem hal.

Rebeka azonban résen volt. Egyből átlátta, hogy mire készül Ézsau. Beszélt hát Izsákkal, s arra kérte őt, hogy küldje Jákobot a nagybátyjához, Lábánhoz Haranba, hogy ott találjon feleséget magának Lábán lányai között. Izsák azonnal bele is egyezett, és elküldte Jákobot Lábánhoz a következő áldással: „A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy; És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te magodnak te veled egybe; hogy örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, melyet az Isten adott vala Ábrahámnak.”

Apja áldásával Jákob elindult Beer Shebából Lábánhoz Padan Aramba. Amint Ézsau hírét vette, hogy öccse elhagyta otthonát, azonnal utánaküldte legidősebb fiát, Eliphaz-t és 10 emberét felfegyverezve, hogy öljék meg Jákobot. Eliphaz azonban nem ölte meg a nagybátyját, csak elvette a kincseit és hagyta őt továbbmenni.

Az éjszaka még Kánaánban, Lúz városa előtt érte Jákobot egy nyílt mezőn. Fáradtan megpihent. Kövekre hajtotta a fejét, ágya a puszta föld volt. A csillagos ég volt baldachinja. S amint elaludt, csodálatos álmot látott. Egy lajtorja emelkedett mellette, ami felért egészen az égig és angyalok jártak rajta fel és le. Isten hangja hallatszott felülről: „Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel néked adom és a te magodnak. És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam.”

Amikor Jákob felébredt, így kiáltott: „Az Úr van e helyen, és én nem tudtam.” S ettől meg is rémült, s így folytatta: „Milyen csodálatos is ez a hely. Nem más, mind Isten háza és a mennyország kapuja.”

Jákob korán kelt másnap reggel. A párnájául szolgáló kőből emlékművet készített szent látomásának emlékére, és Bethelnek nevezte el, ami azt jelenti, Isten háza. Ezt követően pedig megesküdött, hogy ha Isten segedelmével biztonságban visszatér apja házába, akkor építeni fog egy imahelyet Istennek azon a helyen, ahová a követ helyezte, és azt is megfogadta, hogy minden tulajdonának a tized részét Istennek adja majd.

Ezt követően folytatta útját kelet felé. Délutánra elért Haran külvárosába. Pásztorok legeltették ott nyájukat. Jákob köszöntötte őket, majd a városról és nagybátyjáról, Lábánról kérdezett. Épp ekkor érkezett meg Ráhel, apjának, Lábánnak a nyájával.

Jákob látta, hogy a pásztorok nem itatják meg állataikat a tűző napsütésben. Kérdezte ennek az okát, s azt a választ kapta, hogy a kutat fedő kő annyira nehéz, hogy csak az összes pásztor együttes erejével tudják elmozdítani. Ekkor Jákob odament a kőhöz, egymaga eltolta a kút tetejéről és megitatta nagybátyja állatait.

Csakúgy, mint a többi pásztor, Ráhel is csodálattal nézte Jákob erejét. Nagy boldogság töltötte el, amikor megtudta, hogy ez az erős ember nem más, mint az ő unokatestvére, édesapja nővérének a fia. Haza is szaladt, hogy elmesélje Lábánnak, hogy Jákob megérkezett. Lábán pedig odament a kúthoz, üdvözölte az unokaöccsét és házába invitálta.