Zsidó anyák napja

Avagy Ráhel és Chesvan hónap 11. napja

Yitzchak Ginsburgh tollából.

Chesvan hónapban az egyik legfontosabb nap a 11-e. Ez ősanyánk, Ráhel elhalálozásának napja. Ráhel volt Jákob legkedvesebb felesége, háztartásának legfontosabb tagja, s így Izrael házának is legfontosabb tagja. Az újév, Tisri első napjától számítva Chesvan hónap 11-ig 41 nap telik el. A héber “eim” (anya) szó betűinek számértékének összege is 41, ezért valójában ez az igazi anyák napja a zsidó vallásban.

Legtöbbször ősanyánkra, Ráhelre hivatkozik a Kabbala, amikor a zsidó természetről beszél. Arról a személyiségről, ami szabad akaratából, magától étetődően követi Isten útjait. Erre a személyiségre a legjobb példa ősanyáink és ősapáink, akik saját akaratukból teljesítették Isten parancsolatait, nem pedig azért, mert Isten azt parancsolta, hogy teljesíteniük kell. Csakúgy, ahogy Éva minden élet anyja, Ráhel az egyedi zsidó természet anyja. Chesvan hónap pedig épp ezért arra szolgál, hogy ismét elkötelezzük magunkat anyánk útmutatásának és megújítsuk a zsidó természetet és karaktert.

* * *


Ráhel folyamatosan bánkódik fiai száműzetése miatt, s a Mindenható azzal vígasztalja, hogy tetteniek köszönhetően gyermekei vissza fognak térni a határhoz, ezért nem szabad bánkódnia. Szó szerinti értelemben a határ Izrael földjét jelenti, mélyebb értelemben azonban a spirituális gyökereinket, a judaizmust és őseink zsidó természetét. Hisz ezek a határok határozzák meg népünk egyediségét. A héber “g’vul” (határ) szó betűinek számértéke megegyezik a héber “eim” (anya) szó betűinek számértékével. Mind a kettő 41-et ad. S ennek tudatában sokkal szebben hangzik a vígasz, hogy visszatérünk a határhoz, anyánkhoz, Ráhelhez.

Az anya határozza meg és őrzi a zsidó nép egyediségét testileg épp úgy, mint lelkileg. Testileg azért, mert a zsidóság anyai ágon öröklődik, lelkileg pedig azért, mert a kultúrát, a spiritualitást, a zsidóság lényegét az anya őrzi, az otthon zsidó jellegét az anya teremti meg. Annak sikere, hogy vissza tudjunk térni fizikai határainkhoz, Izraelhez, abban áll, hogy mennyire tudjuk megőrizni spirituális határainkat. Ezért tehát a zsidó anyák napja egyben az a nap is, amikor visszatérünk a judaizmushoz. Chesvan hónapja arra szolgál, hogy visszatérjünk vallási, kulturális és spirituális gyökereinkhez és a tényleges fizikai határainkhoz, Izraelbe.

* * *


Nézzük meg Chesván hónapját és a zsidó anyák napját a számok tükrében.

Héberül így kell írni Chesván hónapját: חשון

Ennek a határai (az első és az utolsó betű): a chet / ח és a nun / ן

Ez a két betű együtt a “chein” /חן héber szót adja, ami szépséget jelent. Ennek számértéke 58, a zsidó év 58. napja pedig Chesván hónap 28-a.
A két középső betű a shin és a vov שו, az isha /אשה szót adja, ami azt jelenti, nő.

Láthatjuk tehát, hogy a hónap neve is a nőket övező különleges méltóságra utal. Bölcs Salamon szerint azonban a külső szépség önmagában megtévesztő. Ha a nő pusztán a külső szépséget keresi, akkor a hónap neve Marchesvan lesz, ami keserű Chesvánt jelent. Bölcs Salamon az ilyen nőkre mondta azt, hogy keserűbbnek találja őket a halálnál. Az igazi szépség szerinte belülről fakad, a Tóra elfogadása által. S Ráhel volt az első nő, akiben ez az igaz szépség lakozott. A Tóra őt írja le a legszebb nőként.

* * *


A zsidó nő szépsége azonban nem csak a spiritualitás passzív közvetítője. Bölcseink azt tanítják, hogy Ézsau és unokája, Amalek leszármazottait csak Ráhel gyermekei győzhetik le.

De mi is képviseli Amalek szellemét manapság? Héberül az Amalek és a kétség szónak ugyanaz a számértéke. Ezért Amalek szelleme kétely formájában mérgezi meg napjainkat. Kételkedünk a hitünkben, a Tórában, saját magunkban és abban, hogy morálisan igazolni tudjuk választott utunk jogosságát. Amalek szelleme néha annyira eluralkodik egyes zsidókon, hogy azok gyűlölni kezdik magukat akár tudat alatt, akár tudatosan. Ez pedig ahhoz vezethet, hogy ellenségeinkkel kezd esetleg együttműködni.

Amalek kézzel fogható, emberi képviselői manapság pedig azok, akik zsidók életét és az Izraelbe való visszatérést fenyegetik.

Bölcseink szerint a szépség a nő fegyvere. A Ráhelről eddig elhanzgottak alapján pedig most már tudhatjuk, hogy Amaleket a zsidó anya szépsége és kelleme győzheti csak le.

Adakozás gazdasági válság idején

Szomorú tény, hogy amikor a gazdaság válságban van, akkor a jótékonysági szervezetek szenvednek leginkább, s azok a rászorulók, akik e támogatás nélkül nem tudnak megélni. S mindez akkor, amikor sajnos egyre több embert kell ellátniuk ezeknek a szervezeteknek.

Az Egyesült Államokban a megkérdezett nonprofit szervezetek 94 %-a válaszolta azt, hogy a jelen gazdasági helyzet rossz hatással van az adománygyűjtésre. Nagy-Britanniában minden harmadik szervezetnek létszámleépítéssel kell szembenéznie az elkövetkezendő hónapokban, s a vállalatok adományai 20%-kal estek.

Ez pedig felveti a kérdést, hogy amikor válság van, és minden kiadásunkat visszafogjuk, akkor tényleg elítélendőek vagyunk-e, ha kevesebbet adakozunk. A válasz erre a kérdésre attól függ, hogy miként tekintünk adományainkra.

A rebbe egyszer elmagyarázta, hogy rosszul fordították a héber tzedakah szót adakozásra, az eredeti szó inkább jótékonykodást jelent. Azaz tesszük azt, ami jó, ami helyes. Szemben az adakozással, ami magára a pénz átadására fókuszál, nem pedig a mögötte húzódó filozófiára. S így egy szabadon választható, ám kétségkívül dicséretes tetté degradálja.

Kinek a pénze?

A zsidó hagyományok szerint nettó bevételeink 10%-át kell félretennünk adakozás céljára. Hitünk szerint ugyanis Isten bankárai vagyunk. Ő ad nekünk pénzt, aminek egy részét saját felhasználásra kaptuk, a többit pedig szét kell osztanunk adományként.

Isten adakozókból és adományozottakból álló világot teremtett. S bár minden teremtményéről gondoskodik, ezt a gondoskodást úgy szervezte, hogy az adományozottakról az adományozók pénztárcáján keresztül visel gondot.

Az “adományozás” luxusnak számít gazdasági válság idején, és ez az első olyan kiadás, amiből visszaveszünk nehéz időkben. A tzedakah viszont (a szóban forgó 10%) soha nem is volt a miénk, s eljuttatni azokhoz, akinek szánták, igazán nem jelenthet luxust. Ez alól csak azok kivételek, akiknek épp anyi pénzük van, hogy legalapvetőbb szükségleteiket ki tudják belőle elégíteni, semmivel sem több.

Isten próbára tesz bennünket

Úgy kell tekintenünk válság idején az adakozásra, mintha isten próbára tenne bennünket. S ha kiálljuk ezt a próbát, akkor nemcsak ugyanolyan gazdagok leszünk, mint válság előtt, hanem sokkal gazdagabbak.

Mi pedig Istent tesszük próbára

Általában tilos Istent próbára tenni, azaz azt várva hajtani végre egy mitzvát, hogy cserébe kapjunk Istentől valamit. Ez alól csak a tzedakah kivétel. Malakiás próféta sorai az irányadók (3:10). Azt mondják tehát bölcseink, hogy ha valaki így szól: “Adakozom, de cserébe kérem, hogya fiam meggyógyuljon”, az tisztességes ember.

Valódi gazdagság

Van egy történet egy XVII. Századi rabbiról, Shimshon Wertheimerről. A német-római császár vagyonkimutatást kért tőle az összes tulajdonáról. Mikor benyújtotta a kimutatást, a császár hazugsággal és árulással vádolta meg, hisz ő maga ajándékozott neki egy kastélyt, ami önmagában többet ért, mint a végösszeg a kimutatáson.

A rabbi ekkor elmagyarázta, hogy a császár arról kért kimutatást, ami valójában az övé. A kastély ajándék volt, amit bármikor vissza lehet venni. Ami a kimutatáson szerepel, az a tzedakah, ami valójában az övé, amit senki nem vehet el, még a császár sem.

A Pushkah (adománygyűjtő persely) története

Köztudott, hogy a zsidók szeretnek adakozni. Sok ismert segélyszervezetet zsidók indítottak útjára.

Az adakozás nemes tradíciója egészen a legelső zsidóig, Ábrahámig nyúlik vissza. Ő ugyanis arra tanította háza népét, hogy jótékonykodjanak és igazak legyenek. Sok parancsolat szól a Tórában arról, hogy miként szeressük felebarátainkat és tegyünk jót a szegényekkel. Van viszont egy olyan parancsolat, ami kifejezetten úgy szól, hogy nyissuk ki a markunkat a szegények számára, hogy ne kelljen nélkülözniük.



Zsidó hagyományok szerint bevételeink 10%-át kell eladományozni, és ajánlatos 1/5 részt a legdicséretreméltóbb célokra adni.

Maga az adománygyűjtő persely hagyománya azonban nem ennyire ókeletű, de visszanyúlik az első Szentély idejére. Amikor egyre romlott az épület állapota, és már nagyon felújításra szorult, akkor az akkori Főpap vágott egy nyílást egy doboz tetejére, s a bejárat mellé helyezte, hogy aki hozzá kíván járulni a felújításhoz, az könnyen megtehesse.

A történelem folyamán az ilyen perselyek nagydarabok voltak, s valahova a zsinagógán belülre voltak felszerelve. Voltak olyan perselyek is, amiket több szekcióra osztottak a különféle célok szerint. A zsinagóga karbantartásán kívül ugyanis más célokra is szoktak gyűjteni: az elszegényedett menyasszonyok javára, betegek megsegítésére, Tóra iskolák fenntartására, kamatmentes hitelekre az arra érdemes céloknak.

Amellett, hogy a koldusoknak is adtak támogatást (a Tóra tiltja, hogy üres kézzel elküldjünk valakit, aki tartja a markát), mindenki, még a legszegényebbek is dobtak pénzt ezekbe a perselyekbe. A legjobb időpont erre Istentisztelet előtt és után, parancsolatok teljesítése előtt és a Shabbati és Ünnepi gyertyák meggyújtása előtt volt.



A XVIII. század végére kialakult az a szokás, hogy mindenki tartson egy kis perselyt az otthonában. Akkoriban sok ortodox zsidó költözött Izrael földjére, ahol többnyire Tóra tanulással és imádkozással töltötték az időt. A hátramaradottak gyűjtöttek pénzt számukra.

A haszidizmus megalapítója, Rabbi Shneur Zalman rendszeres gyűjtéseket szervezett országos szinten.

Az ő fia, Rabbi DovBer tesz említést az otthonokban tartandó perselyekről. Szerinte a legjobb az étkezőasztal melletti falra szerelni a pushkáht (jiddisül dobozt jelent a pushkah), mert akkor minden étkezés előtt kényelmesen bele lehet dobni némi aprópénzt. Azt magyarázta ugyanis, hogy mivel a Szentély elpusztult, és nincs oltár, ami előtt megbánhatánk bűneinket, ezért az étkezőasztalunk vette át ezt a szerepet. S véleménye szerint azért kell jól látható helyre tenni a perselyeket, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy egyfolytában adakoznunk ildomos.

Lassan nem volt olyan zsidó otthon Kelet-Európában, ahol ne lett volna pushkah. Sokan a kedvenc jótékonysági szervezetük számára gyűjtötték a pénzt benne. Elsősorban helyi szervezetek számára, de a kevésbé gazdag közösségek szervezetei számára is.



A XIX. század második felében sok zsidó vándorolt az Egyesült Államokba. S vitték magukkal az adakozás nemes hagyományát is. Nehéz munkával szerzett pénzük jelentős részét arra fordították, hogy javítsák a Kelet-Európában maradt zsidók életszínvonalát, annál is inkább, mert ekkortájt kezdődtek a pogromok.

Az 1970-es évek elején, amikor megszaporodtak a zsidók elleni terrortámadások, az akkori Lubavicsi Rebbe, Rabbi Menachem M. Schneerson aggódott népe fizikai és spirituális biztonságáért. Ezért arra buzdított mindenkit, hogy miél többet adakozzon, mert a jótékonykodás olyan, mint a biciklistán a védősisak: meg ugyan nem előzi a baleseteket, de bizonyos fokú védelmet nyújt ellenük.



1987-ben azért kezdett el kampányolni a Rebbe, hogy minden zsidó otthont alakítsanak olyan szent hellyé, ahol lehet Tórát tanulni, imádkozni és adakozni – azaz tenni azt a három dolgot, aminel vállán nyugszik a világ. Leginkább a zsidó gyerekeket bíztatta arra, hogy a szobájukban alakítsanak ki egy “mini-szentélyt”, ahol a saját imakönyvüket, Tórájukat és perselyüket tartják. S azt javasolta, hogy a persely legyen minél egyedibb, szépen megtervezett, akár még a gyerek héber nevét is írjuk rá. S az a jó, ha a gyerek minden nap tölt itt egy kis időt, s dob némi pénzt a perselybe, mielőtt imádkozik az imakönyvéből.



A Rebbe egyszer megkérte a hozzá ellátogató iskolásokat, hogy hozzák magukkal a perselyüket is, s ő személyesen dobott mindenki perselyébe aprópénzt.



1988-ban nem sokkal Rosh Hasana előtt a Rebbe az adakozást egy új szintre emelte. Úgy gonolta, hogy jó, ha a konyhában is van egy persely, ott, ahol az ételeket készítik elő.

Ugyanis a szervezetünkbe kerülő ételek határozzák meg karakterünket. Egy kóser állat húsa kóserül elkészítve a jót hozza ki belőlünk, míg egy nem kóser állat húsa a rosszat. S ha az asszony dob egy pénzérmét a perselybe, mielőtt főzni kezd, akkor Isten segít neki, hogy 100%-ig kóser legyen az elkészített étel és még finom is.

Ugyanakkor pedig az, aki pénzt dob a pushkáhjába főzés előtt, gondol azokra is, akik kevésbé szerencsések és nem ehetnek ilyen finomat. S bár az adott pénz nem jut el a rászorulókhoz még egy darabig, így teljesítette az ide vonatkozó parancsolatot, mert gondolt a nálánál kevésbé szerencsésekre.

S így még Shabbatkor és Ünnepekkor is szem előtt tudja tartani a rászorulók szükségleteit. Ezeken a napokon ugyanis tilos pénzt érinteni, de a folyton szem előtt lévő persely emlékezteti őt a rászorulókra, s arra, hogy ünnep után adni fog.

Azzal, hogy rögzítjük a falra a perselyt, a lakás állandó részévé tesszük. Ezáltal pedig a lakás az “adakozás házává” válik, s jó példával jár elől a minket meglátogatók számára.



1989 őszére teljesedett ki a Rebbe adakozásra buzdító mozgalma. Ekkor arra ösztöznözte az iskolákat, hogy minden héten egyszer (legjobb, ha pénteken, Shabbat előtt) adjanak minden diákjuknak egy pénzérmét, hogy aztán ők azt egy pushkáhba dobhassák. A városában lévő munkahelyeket pedig arra buzdította, hogy tegyék ugyanezt a dolgozóikkal.

A Rebbe szerint ugyanis az adakozás olyan nemes szokás, amit nem csak a zsidóknak, hanem a nem-zsidóknak is érdemes tartani.

Az adakozás 8 szintje

Maimonidész állította össze a listát, én csak tolmácsolom :) Az ő meglátása szerint 8 szintje van az adakozásnak, midegyik egy fokkal jobb, mint az őt megelőző szint.

  1. A legfelső szint az, amikor támogatunk egy másik zsidót. Ajándékot vagy hitelt adunk neki, közös vállalkozást indítunk, munkát találunk neki, hogy annyira megerősödhessen, hogy többet ne kelljen mástól függenie.
  2. Eggyel alacsonyabb szinten helyezkedik el az, amikor úgy adakozunk, hogy nem tudjuk, hogy pontosan ki kapta adományunkat és az, aki adományt kapott, nem tudja, hogy kitől. Azért, mert ez kizárólag mennyei célokat szolgál. Ez olyan, mint az “anonymus-alap” ami a Szentélyben volt. Itt a tehetősek titokban adhattak és a rászorulók titokban profitálhattak ebből. Manapság a jótékonysági szervezeteknek adott adományok hasonlítanak a legjobban ehhez a típusú adományozáshoz. Viszont csak akkor adjunk jótékonysági szervezetnek, ha tudjuk, hogy az, aki az adományokat kezeli, megbízható, tisztességes ember, aki jól meg tudja ítélni, hogy ki a valóban rászoruló.
  3. Ez alatti szinten helyezkedik el az adakozásnak az a szintje, amikor tudjuk, kinek adunk, de az, akinek adtunk, nem tudja, hogy kitől kapta az adományt. Bölcseink gyakran járták körbe a környéküket titokban és hagytak pénzt a szegényeknél. Ez a megoldás akkor jó, ha a jótékonysági szervezet adminisztrátora nem megbízható.
  4. Eggyel lejjebbi szinten az adakozásnak az a formája van, amikor az adakozó nem tudja, hogy kinek ad, de aki kapja az adományt, az tudja, hogy kitől kapta. Régi időkben a tehetősebbek aprópénzt szoktak varrni a kabátjaikba, majd azt a vállukra vetni, hogy a szegényebbek anélkül vehessék ki onnan az aprópénzt, hogy szégyenkezniük kelljen emiatt.
  5. Ez alatt az a szint áll, amikor egy koldusnak a kezébe adjuk adományunkat, de még azelőtt, hogy ő megkérne minket erre.
  6. Ez alatti szinten az áll, amikor azután adunk egy koldusnak pénzt, hogy ő megkért rá minket.
  7. Eggyel alábbi szint az, amikor nem ad valaki eleget, de azt örömmel, mosolyogva adja.
  8. A legalsó szint pedig az, amikor nem önként adakozik valaki.

Jótékonykodás 2.

Avagy hogyan kell megfelelő módon adakozni.

Bölcs Salamon azt írta, hogy amikor a szegényeknek adunk, akkor tulajdonképpen Istennek adunk kölcsönt. Ez azért van, mert Isten kamatostul fizet vissza mindenfajta jócselekedetet. Malakiás próféta szerint csak ki kell próbálnunk, s meglátjuk.

Megfelelően adakozni

A tzedakah (adakozás) legfelső foka az, amikor teljes önellátást tudunk biztosítani valaki más számára. Pl. munkát adunk neki, vagy munkát találunk neki valaki másnál, esetleg, ha van családi vállalkozásunk, akkor bevesszük abba.

Nem szabad, hogy bárki is a méltóságával fizessen más segítségéért. Ezért jobb, ha névtelenül adakozunk. S ehhez hasonlóan jobb, ha azelőtt adakozunk, hogy kérnének tőlünk. Így nem kényeszítjük könyörgésre a másikat.

S a legfontosabb: mosolyogva és őszintén adjunk. Bölcseink úgy tartják, hogy az, ahogyan adunk, sokkal fontosabb, mint az, hogy mennyit adunk.

A megfelelő időpontban adakozni

Mindig megfelelő az idő az adakozásra. Viszont egyes alkalmak kedvezőbbek, mint mások. Dobjunk némi aprópénzt a pushkah-ba (adománygyűjtő persely) Istentiszteletek/imádságaink előtt. Ha adunk embertársainknak, akkor Isten is adni fog nekünk.

A lányok és asszonyok tegyék ugyanezt a Shabbati és ünnepi gyertyák meggyújtása előtt, mielőtt az év legszentebb napjait “bekísérik”.

Régi hagyomány elhunyt szeretteink emlékére adakozni Mázkír Istentisztelet (Yizkor) előtt, mivel ők mennyei lakhelyükön nem tudnak mitzvákat teljesíteni. Így ránk hárul a feladat, hogy teljesítsük azokat helyettük.

A jutalom

Amikor Isten megteremtette a világot, azt a feladatot adta nekünk, hogy töltsük azt meg spiritualitással és értelemmel. Ezt a célt mással el sem lehet jobban érni, mint a tzedakah-val. Amikor adakozunk, akkor az energia, amit a pénz megkeresésébe fektettünk, teljesen új értelmet nyer. Több célt szolgál, mint saját önző ingényeink kielégítését. Ezért mondják bölcsink, hogy azért jó adakozni, mert az felgyorsítja a megváltást.

Jótékonykodás

Az adakozás az egyik legalapvetőbb tórai parancsolat. A legvallásosabb családokban már az egészen pici gyerekeknek is aprópénzt adnak a kezébe, és megtanítják arra, hogyan kell beledobni a pushkah-ba (adománygyűjtő persely).




Többről szól az adakozás, mint szimplán csak arról, hogy jót tegyünk. A Föld is az adakozás miatt forog. Mondjuk semmi nem a mienk, ami a tulajdonunkban van. Isten azért ad nekünk, hogy mi adhassunk másnak.

Az adakozás mitzvah és felelősség is. S mint ilyen, megvan a maga szabályrendszere.



A kötelezettség

Épp sétálunk és valaki megállít minket, hogy enni kérjen. A mitzvah úgy szól, hogy mindenképpen adnunk kell valamit. Ha pénzt kér, akkor feltehetünk kérdéseket, hogy el tudjuk dönteni, valós okból kéri-e. Ha épp nincs nálunk semmi, akkor szóljunk pár jó szót az ismeretlenhez, s mutassunk együttérzést. De semmiképp sem sétálhatunk tovább úgy, mintha mi se történt volna.

Az a bevált zsidó gyakorlat, hogy a nettó bevételek 10%-át fordítjuk jótékony célokra. Sok írás foglalkozik azzal, hogy mi is minősül nettó bevételnek és hogy mely oktatási és egyéb mitzvához kapcsolódó kiadások tartoznak bele ebbe a 10%-ba. Konzultáljunk a rabbinkkal ezügyben.

Mivel az adakozás mitzvah, ezért nem csak másokon segít, hanem minket is “felemel”. Ezért tartjuk a pushkah-t (adománygyűjtő perselyt) jól látható helyen az otthonunkban és a munkahelyünkön is. Dobjunk időközönként némi aprópénzt bele, legalább naponta egyszer.



Akiknek adakozunk

Az adakozást héber szóval tzedakah-nak hívjuk. Adakozzunk Tóra iskolák, különféle zsidó intézmények javára és/vagy humanitáriánus célokra. Ha egy családtagunk a rászoruló, akkor ő elsőbbséget élvez az olyan rászorulóval szemben, aki nem családunk tagja. Ugyanígy elsőbbséget élveznek a helyi jótékonysági szervezetek és koldusok a távoliakkal szemben. S az izraeli célkitűzések a diaszpóra egyéb célkitűzéseivel szemben.



Összefoglalva

Egyetlen másik mitzvah sem vált ki olyan erős Isteni választ, mint a jótékonykodás. Ami teljesen nyilvánvaló, hisz ha mi gondoskodunk másokról, akkor Isten gondoskodik rólunk. Bölcseink azt tanítják, hogy a tzedakah bűnbánathoz vezet s véd a kedvezőtlen Isteni ítéletek ellen.

TZEDAKAH

Szó szerint igazságosságot, tisztességességet jelent. Így hívjuk héberül az adakozást, jótékonykodást.